76

— Azt mondod, Bagdadot kifosztották?

— Igen, apám. Hulagu kán mongoljai tűzvészként söpörtek át a városon. Senkit sem kíméltek meg. Feldöntött egy kocsit, és az egész lakosságnak el kellett mennie mellette. Akinek a feje magasabbra ért, mint az oldalra fordított kocsi kereke, azt mind megölte!

— Hogy csak a legfiatalabbak, a még alakíthatók maradjanak?

— Úgy van.

— Hulagu ravasz.

— Elpusztította a várost. Felégette az összes könyvtárat. Tönkretette az egyetemet. Megölte az összes tudós embert. Meg a többieket is. Ilyen népirtást még sosem látott a város.

— És remélem, nem is fog soha többé.

— Úgy legyen, apám.

— Megdicsérlek, Darim. Helyes döntés volt, hogy Alexandriába hajóztál. Gondoskodtál a könyveimről?

— Igen, apám... mindazokról, amelyeket nem a Polo testvérekkel küldtél el, Latakiába vitettem szekereken, hogy felrakják őket a hajóra.

Altaïr görnyedten ült nagy, kupolás könyvtára és levéltára nyitott ajtajánál. Immár üres volt, tisztára söpörték. Kezében egy apró fadobozt szorongatott. Darim tudta, hogy nem szabad megkérdeznie róla az apját.

— Helyes. Nagyon helyes — mondta Altaïr.

— De van egy dolog, egy alapvető dolog, amit nem értek — mondta Darim. — Miért építettél fel oly sok évtized alatt egy ekkora könyvtárat és levéltárat, ha nem szándékoztál megtartani a könyveidet?

Altaïr egy intéssel félbeszakította.

— Darim, tudod jól, hogy messze túléltem a nekem kiszabott időt. Rövidesen olyan útra indulok, amelyen nem lesz szükségem semmilyen csomagra. De a kérdésedre te magad adtad meg a választ Amit Hulagu megtett Bagdadban, itt is meg fogja tenni. Egyszer már elkergettük őket, de vissza fognak térni, és addigra Maszjafnak ki kell ürülnie.

Darim észrevette, hogy apja beszéd közben még szorosabban a mellkasához szorítja a kis dobozt, mintha meg akarná védeni. Ránézett Altaïrra. Oly törékeny volt, mint a papirusz, de odabent kemény, mint a pergamen.

— Értem — mondta. — Akkor ez már nem könyvtár, hanem... kripta.

Apja komoran bólintott.

— Rejtve kell maradnia, Darim. Nem kerülhet mohó kezek birtokába. Legalábbis amíg tovább nem adta a titkát.

— Miféle titkot?

Altaïr mosolygott, majd felállt.

— Nem fontos. Menj, fiam. Menj, és légy a családoddal, éljetek jól!

Darim átölelte.

— Mindaz, ami jó bennem, tőled ered — mondta.

Szétváltak, majd Altaïr belépett az ajtón. Amikor beért megvetette a lábát, és nagy erőfeszítéssel felhúzott egy nagy kart pont az ajtón belül, egészen az ajtófélfáig. Az végre megmozdult, és miután leírt egy ívet, a helyére kattant. A földből lassan kiemelkedett egy súlyos zöld kőajtó, amely lezárta a nyílást.

Apa és fia szótlanul nézték egymást, amíg az ajtó felemelkedett. Darim keményen igyekezett uralkodni magán, de végül nem tudta visszatartani a könnyeit, amikor az ajtó élve zárta be apját a sírjába. Végül már csak egy minden tekintetben üres felületet látott, amelyen az ajtót csak egy apró színbeli eltérés különböztette meg a falaktól, meg a belemart furcsa barázdák.

Bánatában a mellét verve Darim elfordult, és távozott.

Kik voltak azok, akik előttünk jöttek?, merengett el Altaïr, miközben sietség nélkül haladt a nagy föld alatti kupolás teremhez vezető hosszú folyosón. Ahogy elment mellettük. a falra szerelt fáklyák megvilágították az útját. A falba rejtett csövekből éghető levegő táplálta, a testsúlya által a föld alatt pattintott kovakövek gyújtották lángra őket. Még pár percig égtek, aztán ismét elaludtak.

Mi hozta őket ide? Mi riasztotta el őket? És mik ezek a műtárgyak? Amelyeket mi Éden-daraboknak neveztünk el? Üzenetek? A segítségünkre és az irányításunkra hátrahagyott eszközök? Vagy csak a hulladékuk miatt harcolunk egymással, isteni célt és értelmet tulajdonítva elhajított játékszereiknek?

Végigcsoszogott az előcsarnokon, a dobozt magához szorítva. Lába és karja fájt a fáradtságtól.

Végre belépett a nagy, sivár terembe, amelyet megállás nélkül szelt át, míg aztán elérte az íróasztalát. Megkönnyebbült, mint a tengerben a fuldokló, aki egy deszkát talál, amelyben megkapaszkodhat.

Leült, a dobozt gondosan maga mellé helyezte, a keze ügyébe. Alig akarta kiengedni a kezéből. Papírt, tollat és tintát húzott magához, megmártotta a tollat, de nem írt. Hanem eszébe jutott valami, amit korábban írt le — a naplójában.

Az Alma több, mint mindannak a katalógusa, ami megelőzött minket. Kavargó, csillogó belsejében megpillantottam azt is, ami lesz. Ennek nem lenne szabad lehetségesnek lennie. Talán nem is az. Talán csak egy sugallat. Elelmélkedem ezeknek a látomásoknak a következményein: annak a képei, ami majd bekövetkezik — vagy csak annak a lehetősége, ami bekövetkezhet? Befolyásolhatjuk a jövőt? Merjük ezt tenni? És ezáltal nem egyszerűen csak megerősítjük azt, amit láttunk? Mint mindig, habozom a cselekvés és a tétlenség között, nem tudván, melyiknek lesz hatása. Keli egyáltalán hatást gyakorolnom? És mégis vezetem ezt a naplót. Nem azt kísérlem meg ezzel is, hogy megváltoztassam — vagy éppen bebiztosítsam — azt, amit láttam?

Milyen naivság azt hinni, hogy létezik egyszerű válasz minden kérdésre. Minden rejtélyre. Hogy létezik egy egyetlen, isteni fény, amely uralkodik minden felett. Azt mondják, ez a fény igazságot és szeretet hoz. Én azt mondom, ez a fény elvakít minket, és arra kényszerít, hogy tudatlanságban botladozzunk. Áhítom azt a napot, amikor az emberek elfordulnak a láthatatlan szörnyetegektől, és újra racionálisabban tekintenek a világra. De ezek az új vallások annyira kényelmesek — és oly rettenetes büntetést helyeznek kilátásba, ha elvetjük őket —; aggódom, hogy a félelem megtart minket abban, ami valójában minden idők legnagyobb hazugsága...

Az öregember egy ideig csendben ült. Nem tudta, hogy amit érez, remény vagy kétségbeesés. Talán egyik sem. Talán már kinőtte vagy túlélte mindkettőt. A nagy csarnok csendje és homálya úgy védelmezte, mint anyai karok a gyermeket. De a múltat még így sem tudta kizárni.

Eltolta magától az íróeszközöket, és magához húzta a dobozt, mindkét kezét rátéve és védelmezve — de mitől?

Majd úgy vélte, Al Mualim áll előtte. Régi mentora. Egykori elárulója. Akit végül leleplezett és elpusztított. De amikor az megszólalt, fenyegetés és tekintély áradt a szavaiból.

— „Sok bölcsességgel sok bosszúság jár együtt, és aki gyarapítja a tudást, a gyötrelmet is fokozza.” — A szellem előrehajolt, most sürgetve súgott Altaïr fülébe. — Pusztítsd el! Pusztítsd el, ahogy megígérted!

— Nem... Nem tehetem!

Majd egy másik hangot hallott. Amely azonnal szíven szúrta, amikor felé fordult. Al Mualim már eltűnt. De hol volt ő? Nem látta!

— Vékony jégen jársz, Altaïr — mondta Maria Thorpe. A hangja fiatal és erős volt. Mint amikor először találkoztak, hét évtizeddel azelőtt.

— A kíváncsiság vezérelt, Maria. Bármennyire rettenetes is ez a tárgy, csodák laknak benne. Szeretném megérteni, amennyire csak lehet.

— Mit mond neked? Mit látsz benne?

— Furcsa látomásokat és üzeneteket. Azokét, akik előttünk jártak. A felemelkedésüket és a bukásukat...

— És mi? Hol állunk mi?

— Egy lánc szemei vagyunk, Maria.

— De mi történik velünk, Altaïr? A családunkkal? Mit mond az Alma?

— Kik azok, akik előttünk jöttek? — válaszolta Altaïr. — Mi hozta el őket ide? És milyen régen? — de inkább önmagához beszélt, mint Mariához, aki ismét félbeszakította a gondolatait.

— Szabadulj meg tőle!

— Ez a kötelességem, Maria — mondta szomorúan a feleségének.

A nő ekkor iszonyatos sikolyt hallatott. Majd halálhörgés szakadt ki a torkából, és meghalt.

— Legyen erőd, Altaïr — hallotta a suttogást.

— Maria! Hol... hol vagy? — Belekiáltott a nagy csarnokba. — Hol van? — De csak a visszhangot kapta válaszul.

Majd egy harmadik, ugyancsak elgyötört hang próbálta megnyugtatni.

— Apám... elment. Nem emlékszel? Elment — mondta Darim.

— Hol van a feleségem? — üvöltötte kétségbeesetten.

— Már huszonöt éve, vén bolond! Meghalt! — kiáltotta a fia mérgesen.

— Hagyj magamra. Hagyj magamra a munkámmal!

Aztán halkabban:

— Apám... mi ez a hely? Mire való?

— Könyvtár. És levéltár. Itt biztonságban lesz minden, amit megtanultam. Minden, amit Ők megmutattak nekem.

— Mit mutattak meg neked, apa? — Majd egy szünet után: — Mi történt Alamutban a mongolok érkezése előtt? Mit találtál ott?

Majd csend köszöntött be, és a csend meleg égboltként takarta be Altaïrt, és ő a csendnek mondta:

— Most már ismerem a céljukat. Tudom a titkaikat. A szándékaik világosak. De ez az üzenet nem nekem szól. Hanem valaki másnak.

Az íróasztalon előtte fekvő dobozra nézett. Nem nyúlok többé ehhez az átkozott tárgyhoz. Nemsokára elhagyom ezt a világot. Eljött az időm. A nap minden óráját immár ebből a felismerésből fakadó gondolatok és félelmek színezik be. Minden jelenés, amit valaha is nekem szántak, megtörtént. Nincs másik világ. Sem visszatérés ebbe a világba. Egyszerűen — vége lesz. Mindörökre.

Azzal kinyitotta a dobozt. Barna bársonyágyán ott feküdt benne az Alma. Egy Éden-darab.

Tudatom, hogy ezt az Almát először Cipruson rejtették el, majd elveszett a tengerben, bedobták az óceánba... ezt az almát nem szabad felfedezni, amíg el nem érkezik az idő...

Egy pillanatig bámulta, majd felállt, és egy sötét fülkéhez fordult a mögötte lévő falban. Meghúzott egy kart, amely egy nehéz ajtót nyitott meg. Mögötte egy rejtett alkóvban egy talapzat állt. Altaïr kivette a dobozból az Almát, amely nem volt nagyobb egy kis labdánál, és gyorsan áthelyezte a talapzatra. Gyorsan cselekedett, még mielőtt elfogná a kísértés, és ismét meghúzta a kart. Az alkóv előtt bezárult az ajtó, véglegesen a helyére csúszott. Altaïr tudta, hogy a kart senki sem fogja meghúzni a következő két és fél évszázadban. Addigra talán a világ is továbblép. Az ő számára viszont a kísértésnek vége szakadt.

Újra leült az íróasztalhoz, és az egyik fiókból elővett egy fehér alabástromkorongot. Gyertyát gyújtott mellette, két kezével megragadta a korongot, felemelte a szeméhez. Majd becsukta a szemét, és koncentrálva elkezdte átitatni az alabástromot a gondolataival — a végakaratával.

A kő ragyogott, sokáig világította meg az arcát. Majd a ragyogás elhalványult, és sötét lett. Minden sötétbe borult.

Ezio újra meg újra megforgatta a kezében a korongot a gyertya fényénél. Hogy mily módon tudta meg mindazt, amit immár tudott, fel nem foghatta. De mély bajtársiasságot, sőt rokonságot érzett a mellette ülő porhüvellyel.

Hitetlenkedve nézett Altaïrra.

— Egy másik műtárgy? — kérdezte. — Még egy Alma?